"Embereket ismertem meg, s rajtuk keresztül jutottam magamhoz is közelebb."

Az első találkozáskor megfogalmaztuk közösen az alapelveket, mármint, ami a csoportot, a csoportunkat illeti. Talán néha-néha el is felejtjük őket, pedig nagyon fontosak, fontos észben tartani a "szabályokat", amelyek betartása és legfőképp megértése közelebb visz minket a célunkhoz. A célunk pedig az, hogy közösen, egymást segítve megismerjük magunkat, magunkat mások által. Ezáltal leszünk empatikusabbak, megértőbbek, türelmesebbek, alázatosabbak, figyelmesebbek, ezáltal leszünk képesek "jól" szeretni és teljesebb életet élni. S nem utolsó sorban gyermekeinknek jobb anyja lenni, gyermekeinknek segíteni és biztosítani számukra egy támogató hátteret.

A legfontosabb mind közül:

Az gyógyít, ha minden helyzetben az lehetek, amit érzek!

Érezni sokféleképpen lehet, de van az illem, ami ezt gátolhatja. Keddenként erre a 2,5 órára viszont nem kell az illemre tekintettel lenni. Micsoda felüdülés! Csudajó, ha az ember azt mondhatja, amit igazán gondol és úgy érezhet, ahogy igazán érez legbelül. Nincs szégyenkezés, nincs ujjalmutogatás, nincs előítélet. Viszont van egymásra való odafigyelés, egymás tisztelete, egymás és önmagunk megértése, meghallgatása, dolgok, érzések, gondolatok megfejtése. Persze néha sírás is, és nevetés is. 

Nekem - személy szerint - sokszor ez nehéz, hogy szégyen, vagy bűntudat nélkül kimondjam azt, amit valójában gondolok. Úgy beszéljek, hogy ne cenzúrázzam előtte a gondolataimat. Hisz az életben ezt sokszor, sokhelyen nem lehet és ezt a szokást még nemigen gyakoroltam az elmúlt néhány évtizedem alatt.

Őszinteség asperger módra

Ülünk az autóban, három gyerek meg én, tartunk valahová. Egyik gyerekem megkérdezi:
- Anya! Az miért van, hogy x és y olyan sokat veszekednek?
- Hát, nem tudom. Ők így beszélik meg?
- Azért veszekednek, mert nagyon másmilyenek? Ha én hozzámegyek valakihez, az biztos olyan lesz, mint én.
- Jaj, az, hogy valaki veszekszik, vagy nem, az nem attól függ, hogy mennyire vagytok hasonlóak, hanem attól, hogy mennyire fogadjátok el egymás másságát! Nézd apát, meg engem. Mi nem azért nem veszekszünk, mert mindig ugyanazt gondoljuk, hanem azért, mert tiszteljük egymás gondolatait, meg ha észrevesszük, hogy a másik dühös, nem erőltetjük, hogy megbeszéljünk valamit, csak amikor már nyugodtak vagyunk. De megbeszélni ám muszáj...  - és mondtam, és mondtam, és mondtam, közben odaértünk, ketten azonnal kiszálltak és elrohantak. Én meg csak mondtam, és örültem neki, hogy megoszthatom, hátha tanul belőle valamit a maradék, aki Nándi volt, a nyolc és fél éves aspergeres gyerekem. Ő a hétszemélyes egyterűnk csomagtartóban levő ülésében ült, és ekkor megszólalt:
- Anya, már rég kiszállt a Réka!
- Hát, pedig ő kérdezett. Látod, te milyen rendes vagy, meghallgatsz.
- Én is rég kiszálltam volna, de nem tudok.

Leforrázva nyitottam ki neki a csomagtartót...

Így jöttem

A csoportot autista, ill. aspergeres fiatalok szülei részére hírdették meg. Úgy gondoltam, ott a helyem. Az érintett (22 éves) fiamat csak azért nem beszéltem rá, hogy jelentkezzen a párhuzamosan induló "fiatalok csoportjába", mert éppen a záróvizsgáira készülődött. E mellett nem lett volna kapacitása. Természetesen azt vártam, hogy az autizmusról lesz szó, és a ránk, szülőkre háruló feladatokra, nehézségekre. Esetleg tanácsokat kapunk / adunk egymásnak a kritikus helyzetek megoldására.

Ehhez képest hamar kiderült, hogy a résztvevő szülőknek nagyobbrészt jóval fiatalabb (6-10 éves) érintett gyerekeik vannak, csak néhányunké idősebb (17-22). Az első néhány foglalkozás után az is körvonalazódott, hogy nem annyira a gyerekekről, inkább rólunk, szülőkről szólna ez a csoport.
Önismeret, művészetterápiás eszközökkel. A magam részéről nem nagyon bántam, úgyis túl sokat foglalkozom a "gyerek" problémáival (de így sem eleget, mert nem mindig tudom megoldani)!

Kicsit szokatlan volt a rajzolgatás, gyurmázás, önboncolás. Régen foglalkoztam már magammal.
Azért közben gyakran előbukkannak a gyerekeink és a velük kapcsolatos gondok. De más is.
Előbb-utóbb mindenki jobban megnyílik, időnként egészen zavarbaejtő egymást hallgatni...

A szülők többsége - értelemszerűen - nálam jóval fiatalabb. Némelyiküknek az anyja is lehetnék, ha jobban igyekeztem volna (de nem siettem)! Lassan ezt is meg kell szokni - hogy egy társaságban az ember a legidősebb! De nem baj, így is lehet tapasztalatokat szerezni: egy másik generáció, kicsi korban diagnosztizált gyerekek - remélem, nekik kicsit könnyebb lesz! A fiatal szülők pedig sokkal elfogadóbbak, többnyire optimistábbak is (nálam nem nehéz). Érdekes az egész, várom a keddeket!

Időközben a fiam is csatlakozott a fiatalok csoportjához. Nem túl lelkes, de egyelőre kitart és jár.

Én is megérkeztem ...

A jelentkezési határidőről lecsúsztam, de ettől még nem adtam fel. Valahogy éreztem, hogy részt kell vennem. Bár - őszintén szólva - fogalmam sem volt arról, hogy milyen csoport ez, mi a célja, lényege. Két dolog fogott meg: autizmussal érintett gyerek és művészetterápia. E kettőből arra következtettem, és azt is vártam, hogy majd a kisfiamat érintő művészetterápiás lehetőségekről tudok majd meg többet. Hű, az nagyon érdekelt!

Mikor írta a csoportvezető, hogy délután fél hattól nyolcig van a foglalkozás, picit megijedtem, hogy az 2,5 óra, rengeteg idő egy kétgyermekes anyuka idejéből, főleg, hogy az oda-vissza út 1,5 óra, így már együtt 4 óra (heti 4 óra!). Az elején furcsa volt, féltem, hogy mi lesz, ha ilyen „sok” időt a gyerekeim nélkül töltök. Mostanra már alig várom és hiányzik, függő lettem. :-)

Szóval, megérkeztem, az első alkalom helyszínére, illetve beestem. Persze megint rohanás volt és csak jöttem, nem gondolkoztam mi lesz, hogy lesz, jöttem, mert éreztem jönnöm kell. Aztán mikor beléptem, kellemes meglepetés ért. Néhány idegen nő között otthon éreztem magam. Én, aki eléggé félek az új dolgoktól, emberektől, most nem féltem, inkább kíváncsian vártam a folytatást. Azóta kíváncsiságom nem lankadt. Félelmem sem nőtt. Jövök hetente egyszer, találkozom a Csoporttal, hallgatok, figyelek, érzek, beszélek, gondolkozom…..

"Könnycsepp"

                                                                                                                                                                  á

Csoportban

Hetekig nem tudtam, mit keresek a csoportban. Amikor jelentkeztem, azt hittem, segítséget kapok abban, hogyan legyen a gyerekem jobban, akiről előtte pár hónappal derült ki, hogy Asperger-szindrómás, és azért derült ki, mert nagyon nem volt jól. Bármit megtettem volna, hogy jobban legyen. 8 és fél évesen nem lehet egy gyerek boldogtalan!

Mentem haza az első megbeszélésről, és gondolkoztam rajta, hogy mi is az a bármi, amit megtennék. És végül arra jutottam, hogy az is bármi, ha magammal foglalkozom, mert ha én jobban vagyok, ő is jobban lesz. Az ő úttalansága az enyém is, együtt megyünk. Hátha nem zsákutca ez a művészetterápiás csoport, még sosem próbáltam.

Alapvetően műveletlen vagyok a diplomáim ellenére. A komolyzene nem érdekel, a nevek, címek kihullanak a fejemből, legyen szó festészetről, szobrászatról, filmekről, vagy akár irodalomról, amit viszont nagyon szeretek. Mármint olvasni. Már amit. A művészetet nem tudom tanulni, tanulmányozni, elemezni, művelni meg semennyire, a modernek közül sokat nem értek, untat, sőt, idegesít, mikor úgy érzem, valaki megtervezi a gondolatait, de van, ami megmagyarázhatatlanul magával ragad.

Mi keresnivalóm van egyáltalán itt? Négy gyerekem van, abból három nem átlagos fejlődésű, kihívás minden alkalom logisztikájának, felügyeletének megoldása, szenved tőle mindenki. Luxusnak éreztem, mint ahogy mindent, ami rólam szól.

Lehet, hogy pont ezért van itt a helyem?