Ülünk az autóban, három gyerek meg én, tartunk valahová. Egyik gyerekem megkérdezi:
- Anya! Az miért van, hogy x és y olyan sokat veszekednek?
- Hát, nem tudom. Ők így beszélik meg?
- Azért veszekednek, mert nagyon másmilyenek? Ha én hozzámegyek valakihez, az biztos olyan lesz, mint én.
- Jaj, az, hogy valaki veszekszik, vagy nem, az nem attól függ, hogy mennyire vagytok hasonlóak, hanem attól, hogy mennyire fogadjátok el egymás másságát! Nézd apát, meg engem. Mi nem azért nem veszekszünk, mert mindig ugyanazt gondoljuk, hanem azért, mert tiszteljük egymás gondolatait, meg ha észrevesszük, hogy a másik dühös, nem erőltetjük, hogy megbeszéljünk valamit, csak amikor már nyugodtak vagyunk. De megbeszélni ám muszáj... - és mondtam, és mondtam, és mondtam, közben odaértünk, ketten azonnal kiszálltak és elrohantak. Én meg csak mondtam, és örültem neki, hogy megoszthatom, hátha tanul belőle valamit a maradék, aki Nándi volt, a nyolc és fél éves aspergeres gyerekem. Ő a hétszemélyes egyterűnk csomagtartóban levő ülésében ült, és ekkor megszólalt:
- Anya, már rég kiszállt a Réka!
- Hát, pedig ő kérdezett. Látod, te milyen rendes vagy, meghallgatsz.
- Én is rég kiszálltam volna, de nem tudok.
Leforrázva nyitottam ki neki a csomagtartót...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése