Hetekig nem tudtam, mit keresek a csoportban. Amikor jelentkeztem, azt hittem, segítséget kapok abban, hogyan legyen a gyerekem jobban, akiről előtte pár hónappal derült ki, hogy Asperger-szindrómás, és azért derült ki, mert nagyon nem volt jól. Bármit megtettem volna, hogy jobban legyen. 8 és fél évesen nem lehet egy gyerek boldogtalan!
Mentem haza az első megbeszélésről, és gondolkoztam rajta, hogy mi is az a bármi, amit megtennék. És végül arra jutottam, hogy az is bármi, ha magammal foglalkozom, mert ha én jobban vagyok, ő is jobban lesz. Az ő úttalansága az enyém is, együtt megyünk. Hátha nem zsákutca ez a művészetterápiás csoport, még sosem próbáltam.
Alapvetően műveletlen vagyok a diplomáim ellenére. A komolyzene nem érdekel, a nevek, címek kihullanak a fejemből, legyen szó festészetről, szobrászatról, filmekről, vagy akár irodalomról, amit viszont nagyon szeretek. Mármint olvasni. Már amit. A művészetet nem tudom tanulni, tanulmányozni, elemezni, művelni meg semennyire, a modernek közül sokat nem értek, untat, sőt, idegesít, mikor úgy érzem, valaki megtervezi a gondolatait, de van, ami megmagyarázhatatlanul magával ragad.
Mi keresnivalóm van egyáltalán itt? Négy gyerekem van, abból három nem átlagos fejlődésű, kihívás minden alkalom logisztikájának, felügyeletének megoldása, szenved tőle mindenki. Luxusnak éreztem, mint ahogy mindent, ami rólam szól.
Lehet, hogy pont ezért van itt a helyem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése