A jelentkezési határidőről lecsúsztam, de ettől még nem
adtam fel. Valahogy éreztem, hogy részt kell vennem. Bár - őszintén szólva -
fogalmam sem volt arról, hogy milyen csoport ez, mi a célja, lényege. Két dolog
fogott meg: autizmussal érintett gyerek és művészetterápia. E kettőből arra
következtettem, és azt is vártam, hogy majd a kisfiamat érintő művészetterápiás
lehetőségekről tudok majd meg többet. Hű, az nagyon érdekelt!
Mikor írta a csoportvezető, hogy délután fél hattól nyolcig
van a foglalkozás, picit megijedtem, hogy az 2,5 óra, rengeteg idő egy
kétgyermekes anyuka idejéből, főleg, hogy az oda-vissza út 1,5 óra, így már
együtt 4 óra (heti 4 óra!). Az elején furcsa volt, féltem, hogy mi lesz, ha
ilyen „sok” időt a gyerekeim nélkül töltök. Mostanra már alig várom és
hiányzik, függő lettem. :-)
Szóval, megérkeztem, az első alkalom helyszínére, illetve
beestem. Persze megint rohanás volt és csak jöttem, nem gondolkoztam mi lesz,
hogy lesz, jöttem, mert éreztem jönnöm kell. Aztán mikor beléptem, kellemes
meglepetés ért. Néhány idegen nő között otthon éreztem magam. Én, aki eléggé
félek az új dolgoktól, emberektől, most nem féltem, inkább kíváncsian vártam a folytatást.
Azóta kíváncsiságom nem lankadt. Félelmem sem nőtt. Jövök hetente egyszer,
találkozom a Csoporttal, hallgatok, figyelek, érzek, beszélek, gondolkozom…..
"Könnycsepp"
á
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése