Az első találkozáskor megfogalmaztuk közösen az alapelveket,
mármint, ami a csoportot, a csoportunkat illeti. Talán néha-néha el is
felejtjük őket, pedig nagyon fontosak, fontos észben tartani a
"szabályokat", amelyek betartása és legfőképp megértése közelebb visz
minket a célunkhoz. A célunk pedig az, hogy közösen, egymást segítve
megismerjük magunkat, magunkat mások által. Ezáltal leszünk empatikusabbak,
megértőbbek, türelmesebbek, alázatosabbak, figyelmesebbek, ezáltal leszünk
képesek "jól" szeretni és teljesebb életet élni. S nem utolsó sorban
gyermekeinknek jobb anyja lenni, gyermekeinknek segíteni és biztosítani
számukra egy támogató hátteret.
A legfontosabb mind közül:
Az gyógyít, ha minden helyzetben az lehetek, amit érzek!
Érezni sokféleképpen lehet, de van az illem, ami ezt gátolhatja. Keddenként erre a 2,5 órára viszont nem kell az illemre tekintettel lenni. Micsoda felüdülés! Csudajó, ha az ember azt mondhatja, amit igazán gondol és úgy érezhet, ahogy igazán érez legbelül. Nincs szégyenkezés, nincs ujjalmutogatás, nincs előítélet. Viszont van egymásra való odafigyelés, egymás tisztelete, egymás és önmagunk megértése, meghallgatása, dolgok, érzések, gondolatok megfejtése. Persze néha sírás is, és nevetés is.
Nekem - személy szerint - sokszor ez nehéz, hogy szégyen, vagy bűntudat nélkül kimondjam azt, amit valójában gondolok. Úgy beszéljek, hogy ne cenzúrázzam előtte a gondolataimat. Hisz az életben ezt sokszor, sokhelyen nem lehet és ezt a szokást még nemigen gyakoroltam az elmúlt néhány évtizedem alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése